„Olyan okos ez a gyerek, általános iskolában jól teljesített, ügyes, megbízható gyerek volt, most meg , mintha mélyrepülés lenne. Romlanak a jegyei, nem akar tanulni, ha felhozom ezt a témát vagy vállrándítás a válasz, vagy csúnyán összeveszünk. Tehetetlennek érzem magam, mit csináljak? Miért nem akar tanulni a kamasz gyerekem?!”

Ez a leggyakoribb sztori, amit kamasz szüleitől szoktam hallani.

Nyugalom, először is, a kamasz gyerek teljesen normálisan működik, lehet neki segíteni és meg is fog “jönni az esze”, de fontos, hogy megértsük, mi is zajlik éppen benne.

Mi az oka, hogy nem akar tanulni?

Fáradt – a testi, lelki változások rengeteg energiát igényelnek. A csecsemőkor után ez a legintenzívebb fejlődési szakasz az ember életében. És azt ugye mindannyian tudjuk, mennyit alszanak a babák. Szóval ne csodálkozzunk, ha a kamasz is délben ébred(ne) fel.

Nyit a világra, ami sokkal érdekesebb, mint a suli – kezd leválni az óvó, védő családi burokról és ismerkedik, tapasztalatokat gyűjt a nagyvilágról. Ez sokkal inkább leköti a figyelmét, mint az iskolai tananyag.

Az élet nagy kérdésein töpreng – kezdi megkérdőjelezni mindent, amit addig tapasztalt, amit a szüleitől tanult miközben még nem darálták be a társadalmi konvenciók, úgyhogy ilyenkor mereng el olyan tényleg fontos dolgokon, hogy mi is a célja az életnek, mi a boldogság, stb. Most komolyan, ül a könyv fölött és a kovalens kötésről kellene tanulnia, ilyenkor mekkora önkontrollra van szükség, hogy a gondolatait elszakítsa ezektől a kérdésektől?!

Tombolnak a hormonok – hol világvége hangulatban van, hol majd ki ugrik a bőréből, hol fülig szerelmes, hol halálosan meg van sértődve valakire. Szóval nem éppen kiegyensúlyozott és ideális környezetet biztosít a szervezete a koncentrált tanuláshoz.

Próbálja megtalálni a helyét a társaságban –  ennek borzasztó fontos eleme a mások véleménye. Tehát rengeteg energiát fektet abba, hogy hogy néz ki, mások hogy ítélik meg akár kívülről, akár belülről. Az ezekhez szükséges energiákat sem a tanulásra irányítja.

Fejlődik az agya, még nem képes a jövő jutalma miatt a jelenben erőfeszítéseket tenni. Legalábbis úgy, ahogy azt mi, felnőttek szeretnénk. Tényleg, szó szerint még fejlődőben van az agya. Az a része (a homloklebeny), ami a mérlegelésért, előrelátásért, megfontolásért felelős 25 éves koráig(!) fejlődik ki teljesen (sőt, későn érőknél akár még később).

Úristen, akkor most mit tegyek szülőként? Üljek hátratett kézzel és várjam míg megjön az esze?!

Nyilván nem.

Lehet tenni dolgokat, hogy segítsünk neki megérteni, miért kell a tanulásra is figyelnie és az energiát összpontosítani, de csak okosan.

Ne szidjuk, ne illessük negatívan! Ezt iszonyú nehéz megtenni, főleg, amikor mi szülők is fáradtak és kizsigereltek vagyunk. De az biztos, hogy a beszólás nem vezet semmi jóra, csak elmérgesíti a helyzetet.

Dicsérjük, ha valamit jól csinál! A pozitív visszacsatolás olyan, minta gyógyír a sebre. Lehet, hogy azonnal nem látszik az eredménye, de csodákra képes. Pont azért, mert akkora turbulencia van egy kamasz lelkében, a pozitív megjegyzések mindig segítenek lecsillapítani azt.

Nyújtsunk segítséget, de csak akkor, ha kéri. Tapasztalatból tudom, milyen nehéz egy kamaszt oldalról figyelni, ahogyan valamit nem jól csinál, de hiába mondom el neki, hogyan kéne jól csinálnia, dafke nem fogadja el. Nyilván, lásd a fenti második pontot. Viszont, ha a kamasz tudja, hogy rendelkezésre állunk, ha segítségre van szüksége, nem osztjuk az észt és türelmesen várunk, eljön az az idő, amikor ő kér tőlünk segítséget. Na, akkor nem szabad annak a mondatnak elhagyni a szánkat, hogy “Ugye megmondtam, hogy én jobban tudom.” Mert soha többet a büdös életben nem fordul hozzánk segítségért.

Nem árt, ha szülőként van néhány tanulásmódszertani technika a zsebünkben (érdemes szorgosan böngészni a blogot ehhez), hogy ha egyszer mégis segítséget kér tőlünk a gyerek, tudjunk mihez nyúlni.

Legyünk megértőek és empatikusak. Ha a cikk első felét komolyan vesszük, érthető, milyen nehéz ez az életszakasz a számukra. Ha néha csak megölelgetjük, vagy biztatóan rámosolygunk vagy akár szavakkal is elmondjuk, hogy értjük, érezzük a nehézségeit, gondolatait, azzal lehet, hogy nem konkrétan a tanulására fogunk hatni, de szülő gyerek kapcsolatunkat biztosan erősebbre fonjuk vele, ami pedig mindenek alapja, és majd oda vezet, hogy hozzánk fordul segítségért.

Ne akarjuk, hogy tökéletes legyen a gyerek! Még mindig tartja magát az az elképzelés, hogy mindenből jónak kell lenni, és ha valamiből gyenge a diák, akkor kétszer annyi erőfeszítést és időt kell beletennie. Az isten szerelmére, nem lehetne az, hogy amiből jó a gyerek, tehetsége van hozzá, és szívesen is foglalkozik vele, arra fókuszálja az energiáit, és ami nem megy neki, nem is érdekli és nem is fontos az ő további életében, abból elég a szükséges minimumot teljesítenie? Több lesz ő azáltal, hogy mindenből szuper jegyei vannak? Nem azt mondom, hogy hagyjuk megbukni, de a fontosra figyeljünk. Sokan támadják az iskolarendszert, hogy arra kíváncsi, mit nem tud a gyerek, nem arra, hogy mit tud. Akkor szülőként meg engedjük, hogy arra fókuszáljon a gyerek, amit szeret és ne arra, amit nem.

Tudjunk röhögni is! Ne vegyünk mindig mindent halálosan komolyan! A nevetés nagyon jó feszültségoldó, amire a kamaszoknak borzasztó nagy szükségük van.

Végül pedig ne vegyük a szívünkre, ha nem akarja elfogadni tőlünk az okosságokat. Az a dolga, hogy leváljon a szüleiről, hogy tapasztaljon, kitapossa a saját útját. Lehet, hogy mi most többet tudunk nála, de ahhoz, hogy majd ő is tapasztaltabb legyen a saját gyerekénél, most hagynunk kell őt kibontakozni. Nem bántani akar bennünket az elutasításával, csak a saját személyiségét építi fel.

A kamaszoknak szóló tanulásmódszertani tanfolyamaim azért szoktak nagyon hatékonyak lenni (mind az online, mind a személyes), mert én érzelmileg kívülálló vagyok a számukra: nem vagyok a szülőjük (nincs szükség arra, hogy csípőből elutasítsák a gondolataimat) és nem vagyok a tanáruk sem, ahol óhatatlanul alá-fölérendeltség viszony van. Illetve sok kamaszt tanítottam már, a saját gyerekeim és az ő barátaik révén is sok kamasszal foglalkozom, és őszintén, nagyon szeretem ezt a korosztályt. Őszintén gondolom, hogy jól szót tudok érteni velük.